Néhány hete ellátogattam a Műcsarnokba, és megnéztem Bukta Imre kiállítását. Őszintén mondom, hogy nagyon tetszett! Csak ajánlani tudom mindenkinek! Az első teremben egy négyzet alaprajzú, életnagyságú házzal találjuk szembe magunkat. Minden fal más-más stílusban "épült", de a különbségek nem művészeti jellegűek, hanem a más-más társadalmi/anyagi szinten élő emberek körülményeit jelképezik. Minden házfalon egy ablak található, amely mögött videó ismétlődik, ahogy a ház lakója elhúzza a függönyt, kinéz, majd visszavonul, és ez után valaki kívülről betöri az ablakot. Az öreg néninél és a cigarettázó, koravén munkásembernél kővel, a gazdag üzletembernél baseball ütővel vagy bottal, a cigány családnál pisztollyal. Valami hihetetlen hatása van, és nagyon elgondolkodtató.

Az egyéb munkák javarészt a régi falusi élet témáiból merítenek. Nekem az istenes terem annyira nem jött be, nem önmagában, inkább a többihez képest. A hit-remény-szeretet tv-játékgép-csapos átfogalmazása viszont zseniális, nekem soha nem jutott volna az eszembe. A régi falusi ember (és szerintem a városi is, az előző generációkból) a tv-be veti a hitét, és nehezére esik elhinni, hogy abban nem mondanak igazat. A reményt a kocsmai játékgépek adják, hiszen ki tudja, mikor üti meg a főnyereményt? A szeretetet pedig a csapos képviseli, aki (bár csak az anyagi haszon miatt) meghallgatja minden panaszát, és kedvesen bánik vele.

A számomra legkedvencebb alkotás az egész kiállításon az a terem volt, ahol nagyjából egy magasan elvágott fatönköket helyeztek el, mellettük egy kis fahíddal. A terem viszonylag sötét volt, csak maguk a tönkök voltak megvilágítva, jobban mondva a tetejük. Kék fényt vetítettek rájuk, és a fa elvágott tetején vízgyűrű fodrozódott. Hihetetlenül szép volt! A kiállítás egyik központi témája a falopás volt, több műnél is láthattunk láncfűrészt, ill. csonka/még ép fákat.

Nagyon tetszett az a rengeteg, szabályos rendben egy nagy falra akasztott, nagyjából egyforma csuhéfigura, amit a következő teremben láttam. Nem tudom, miért, de kicsit komor hangulatot keltett bennem, ahogy igazából maga az egész kiállítás is, de talán eleve ez volt az egyik célja. Hiszen, ha belegondolunk, nem egy természetes dolog, ahogy a vidék városiasodni- vagy ha úgy tetszik, modernizálódni kezdett néhány évtizeddel ezelőtt. Persze, a haladás szükséges, de ezeket a képeket látva, ahogy pl. a falusi polgármester plázamakettet tart a  kezében, vagy a kendős néni bevásárlókocsit tol a szupermarketben, olyan érzést keltett bennem, mintha egy elzárt, tiszta kultúra lassú meggyilkolását néztem volna végig. A vályogházak közé felépített bevásárlóközpont úgy hat, mint seb a tiszta bőrön. Vagy mint az üvegcsörömpölés, ami megszakítja a csendet, miután egy elvetemült, rosszindulatú alak bedobja a nagymama muskátlis ablakát.

Összességében úgy gondolom, hogy ez a kiállítás fantasztikusra sikeredett. Nem az esztétikum a lényeg benne, hanem a realitás, és ennél a témánál úgy vélem, hogy ez így van rendjén. Talán ez volt az első alkalom, hogy nem zavart, ha egy műalkotás nem volt "szép". Nem tudom, meddig lesz fent a tárlat, de mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézze meg, ha teheti. Én pedig gratulálok a művésznek és a rendezőknek is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.