Talán ezzel kellett volna kezdenem, de úgy gondoltam, jobb, ha egy kép kerül az elejére. Talán az érdekesebb is, mint néhány semmitmondó adat, bár lehet, hogy ez csak az én véleményem.

A nevem Füle Viktória. 1988-ban születtem Keszthelyen, és Alsópáhokon nőttem fel. 3-4 éves voltam, amikor feltűnt, hogy egész ügyesen rajzolok. Ez a képességem valamilyen szinten különlegessé tett, vagy inkább úgy mondanám, hogy ezt mindenki tudta rólam. Sokáig nem foglalkoztam vele komolyabban, elsősorban azért, mert akadtak nagyobb gondjaim is, másrészt pedig eszem ágában sem volt olyan pályára lépni, amiből úgysem lehet megélni. Orvos akartam lenni, ügyvéd vagy régész, hiszen köztudott, hogy ezek CSAK az igazi megbecsült tudós mesterségek - gondoltam akkor.

Az általános iskola első 6 osztálya elég gyötrelmesen telt, tekintve, hogy nem sok barátom volt. Aztán 6. osztályban kialakult a jelenlegi baráti köröm, amelyet nagyrészt fiúk alkotnak. Ekkor találkoztam Anettel, aki azóta is a legjobb barátnőm. Együtt kezdtük meg a gimnáziumot Zalaegerszegen, és belekóstoltunk a kollégista életbe. Itt, a gimnázium francia tagozatán, aminek látszólag semmi köze nem volt a képzőművészethez, ismerkedtem meg Tibi bácsival, aki elindított azon az úton, amelyen ma is lépkedek. Ő magyarázta el, hogy mit is jelent a művészet. Ráébredtem, hogy amit addig tudásnak hittem, annak köze nincs a rajzolához, és hogy még rengeteget kell fejlődnöm ahhoz, hogy valamit elérhessek ebben a szakmában. Örökké hálás leszek a tanár úrnak, amiért elindított a pályán. (Művészettörténetet ekkor még nem sokat tanultam, bár volt egy korszak, amit rajtam kívül kevesen ismertek: a nikioizmus, amely egy nagyon kedves barátnőm padfirkájáról kapta a nevét :D).

Szombathelyen, a főiskolán rendkívül jól éreztem magam. A kezdet nehéz volt, hiszen az az egy év, amit gimnáziumban a felkészülésre fordítottam, nem volt elég, hogy minden technikát elsajátítsak. Szerencsére hamar behoztam a lemaradást. Tanáraim mind elismert kortárs művészek voltak, és én rengeteget tanultam tőlük. Amikor nemrég azt írtam a Manzárd Café Magyart rovatában, hogy még nem érzem magam művésznek, azt arra értettem, hogy hozzájuk képest. Ebben az időszakban "lépett be az életembe" Merci. Őt tartottam/tartom a legtehetségesebb csoporttársamnak/kortársamnak, és valahányszor beszélgetek vele, mindig elcsodálkozom, hogy mennyire hasonló a gondolkodásunk.

Az első diplomám után Budapestre kerültem, és elvégeztem egy rajzfilmkészítő tanfolyamot. Mint az eddigi iskoláimnál, itt is nagyon jó tanárt kaptam. Az az egy év, amíg a tanfolyamra jártam, olyan érzést keltett bennem, mintha már "a szakmába" tartoznék. Sajnos, ez az érzés megszűnt, miután oklevelet szereztem, de nagyon remélem, hogy egy szép napon "visszakerülök". Az animációval komoly terveim voltak. Gyerekkori álmom a rajzfilmkészítés, úgyhogy elhatároztam, a tanfolyamon elkezdett utat egyetemi szinten folytatom. Nem akartam alapképzésen kezdeni, elsősorban a magas tandíj, másrészt a plusz 3 év miatt. A felvételi sajnos nem úgy sikerült, mint vártam. Az elbeszélgetésen nem esett szó a beadott portfóliómról, az elutasítást azzal indokolták, hogy előzőleg nem oda jártam, és a lehetséges lemaradásaim miatt a jövőben sem valószínű, hogy sikeres felvételi vizsgát tehetnék. Azt hiszem, ez volt eddigi életem legnagyobb szakmai kudarca, és csak remélni tudom, hogy egy szép napon lehetőségem lesz bebizonyítani, hogy nem volt igazuk.

Akkor még nem tudtam, amit ma már igen: hogy az a pótfelvételi, amire olyan nehezen vettem rá magam, életem egyik legjobb döntése lesz. Az animációs bukás után a Pázmányra mentem, és jelenleg is itt végzem a mesterképzést, művészettörténet szakon. Az első egy hónap keserves volt, egyrészt egyedül éreztem magam, másrészt nagyon nehéz volt hozzászokni a tempóhoz és a rendszeres tanuláshoz. Aztán ez is megváltozott. A művészettörténettel hasonló a helyzet, mint Szombathelyen a grafikával: addig nem sorolom magam a szakmabeliek közé, amíg meg nem ütöm a mércét. Bár, hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is képes leszek olyan mély szakmai tudásra szert tenni, mint amivel a jelenlegi oktatóim többsége rendelkezik. Persze, minden lehetséges, és én igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból.

Szóval, most itt tartok. A munkáim alakulásáról ebben a részben nem írok, hiszen azt úgyis láthatjátok majd az oldalon. Összességében nagyon szerencsésnek tartom magam. Az életemben rengetegszer fordultak elő hullámvölgyek, és olyan pillanatok is voltak, amikor nem volt biztos a holnap. Azt hiszem, nem tarthatnék itt, ha nem lenne mögöttem olyan család, amilyen. A szüleim és a nagyszüleim rengeteg szeretettel halmoztak el. Önfeláldozásukat és kitartásukat a nehéz időkben soha nem fogom tudni meghálálni. Bár rengeteget küzdöttem, és igyekeztem fejleszteni magam, hogy ne csak jó legyek, de lehetőleg a legjobb (ezt apukámtól tanultam), nekik mégis többet köszönhetek, mint magamnak. A szüleimtől nem csak anyagi támogatást kaptam, hanem helyes értékrendet is. Szinte minden bekezdésben megemlítettem, hogy milyen jó tanáraim voltak, itt viszont kijelentem, hogy ők a legjobbak. Megtanítottak rá, hogy becsüljem az életet, a másét legalább annyira, mint a sajátomat. Ők neveltek magyarnak, hogy büszke legyek arra, ahonnan jöttem, és tőlük származik a rajongásom a népművészet iránt (utóbbiban anyukám a mester). Amióta az eszemet tudom, nagyok voltak felém az elvárásaik. Csak az utóbbi években kezdtem megérteni, hogy mennyi hasznom származott ebből, mivel az ő hatásukra várom el magamtól is a maximumot.

2 fiatalabb testvérem van. Tőlük is rengeteget tanultam, főképp felelősségtudatot. Hálás vagyok nekik, hogy szeretnek, és mellettem voltak az elmúlt évek során. Talán még soha nem voltam olyan büszke, mint amikor az öcsém abba a gimnáziumba ment tanulni, ahol én is végeztem. A húgommal pedig az egyetemen és az albérleteken osztoztunk, és ebben a 2 évben az egyik legjobb barátnőmmé vált.

Vannak emberek, akikhez ugyan nem köt rokonság, a szívemben mégis a családomhoz tartoznak. Egészen kicsi korom óta részei az életemnek, és minden időben mellettem álltak. Nekik köszönhetően többek között van egy 3. nagymamám és egy 2. hugicám, akivel nagyon szeretek együtt alkotni. :)

Hirtelen nem jut más eszembe, amit leírhatnék. Úgy gondolom, ezekben a sorokban minden lényeges benne van, ami közkinccsé tehető, a többit pedig úgysem lehet szavakba önteni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.