Mint már említettem a bemutatkozásomban, vidéken nőttem fel, egy szép zalai faluban. Aztán ahogy múltak az évek, egyre nagyobb városokba kerültem, és rengetegszer tapasztaltam, hogy sokan mennyire lenézik a falusi kultúrát. Talán egy kicsit ez is közrejátszott, hogy annyiszor használom fel a különböző népi motívumokat, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire értékes és dekoratív tud lenni a vidék művészete. És nem csak a népművészet, de minden más is, ami itt található, amit az itteni emberek magukban hordoznak, még akkor is, ha némelyikük nem rendelkezik a legmagasabb iskolai végzettséggel. Szerintem a legnagyobb bölcsességgel azok az egyszerű emberek bírnak, akik a Jóistenbe vetett hittel, a maguk szigorú, de igazságos értékrendje szerint élik mindennapjaikat. Ne felejtsük el, hogy történelmünk és kulturális életünk legnagyobb alakjai jórészt nem nagyvárosokból származtak. Petőfi hőse is egy kis faluból indult, és járta be az egész világot.

Majdnem 10 éve, hogy „elkerültem itthonról”. Megváltozott az életem, amikor beköltöztem a kollégiumba, sokkal önállóbb lettem, és úgy éreztem, megnyílt előttem a világ. Aztán jött Szombathely és két éve Budapest. A nagyváros pezsgése teljesen elvarázsolt, hamar felvettem a ritmusát. A mai napig megborzongok, amikor meglátom a kivilágított Nemzeti Színházat, végigsétálok a Váci utcán, vagy felmegyek a Budai várba. De van Pestnek egy másik arca, ami legalább annyira taszít, mint ahogy az előbb említettek lenyűgöznek. A minap Anettel és a húgommal elmentünk a Józsefvárosi piacra. Természetesen eltévedtünk, mint ahogy az jó szokásunkhoz illik, és legalább fél órát gyalogoltunk a 8. kerület utcáin. Amit ott láttam/hallottam/éreztem, az teljesen megdöbbentett. Az egy dolog, hogy a házak fala helyenként omlik, mert (az egykor gyönyörű) épületek elöregedtek, elhasználódtak, és nincs pénz felújításra. De a szegénység mióta függ össze az igénytelenséggel? Nem akarom tudni, hogy milyen szagos lötty folyt az utcákon. Olyan bűz terjengett a levegőben, hogy kínomban a ruhámat és a hajamat szagolgattam, hogy ne legyek rosszul. A járdák mentén halomban állt a mocsok, úgy éreztem, mintha a levegőtől ragadna a bőröm. Időnként valaki felordított valahol. Ha nem látom, nem hiszem el. Néhány hónapja Erdélyben jártam, eldugott, csendes kis falvakban, ahol a folyton síró/panaszkodó mai Magyarország életszínvonala legtöbb esetben luxuskörülménynek számít. És mégis, azok az emberek, akik olyan körülmények között élnek, mint dédszüleink a XX. század elején, képesek tisztán tartani az otthonaikat, megbecsülni az értékeiket, és az anyaországban maradtakat megszégyenítő magyarsággal beszélni, mindenféle trágárságtól és szlengtől mentesen.

Nagyon érdekes, hogy amikor dolgozom egy képen, a legtöbb esetben teljesen máshol járnak a gondolataim. Munka közben zenét hallgatok, filmet nézek, időnként megállok pár percre, és kártyajátékot játszom a számítógépen. Sok munkámról, bármilyen régen készült, a mai napig meg tudom mondani, hogy mit néztem/hallgattam alatta. A Jancsi búcsúja alatt többek között a Star Trek Az új nemzedék 2. évada ment. Ezt a sorozatot általános iskolás koromban játszották a tv-ben, és Anettel nagy rajongók voltunk. Én meg gondoltam, újra megnézem. Rákerestem az interneten, de a legtöbb oldalon nem tudtam lejátszani. Aztán találtam egy helyet, ahol sikerült. Az egész oldal tele volt pornóreklámmal, és olyan szöveggel, amit itt és most nem szeretnék idézni. Elgondolkoztam, hogy milyen érdekes: a filmsorozat, amely egyesült föderációról, világkormányról és az emberi intelligencia felemelkedéséről beszél, egy olyan világban, ahol a szegénység megszűnt, mert nem létezik a pénz, és az emberi lét legfőbb célja a tudás növelése - egy olyan oldalon jelenik meg, amely csak a pénzről szól. Amiért néhányan akár magukat is eladják, és ez tökéletes bizonyíték rá, hogy egyes emberek képesek állati szintre lealacsonyodni, mint érdektelen, mindenfajta érzéstől mentes, ostoba ösztönlények. Engem mindig megdöbbentett, hogy milyen ártalmas is tud lenni a butaság. Régen túl kéne már lennünk ezen a szinten. Véleményem szerint a világ az olyan emberek miatt nem képes a megfelelő tempóban fejlődni, akik nem látnak túl saját magukon. Az ember nem arra született, hogy leragadjon kizárólag az önfenntartásnál – hiszen az ész nélkül is működik, pusztán az ösztönökre hagyatkozva. És a János vitéz ebből a szempontból is egy kicsit idevág, hiszen Jancsi és Iluska, bármennyire próbáltak is az elején, nem lehettek boldogok az anyagi világban, ott, ahol az önzés uralkodik. Tény, hogy a jelenben pénzből élünk, és előre láthatólag ez még egy darabig így is lesz. Amikor olyanok a körülmények, hogy az embernek az önfenntartásra sincs pénze, nem várható el, hogy a kultúrára legyen. Ám ennél sokkal nagyobb baj, ha az ember igénytelen, akkor bármennyi pénze lehet, a kultúrára sem lesz igénye. És amíg a társadalom értelmes részének az köti le az energiáját, hogy a buták fizikai/szellemi mocskát takarítsa, továbbra sem várhatunk túl sokat a jövőtől. Jancsi történetének boldog végében pedig felesleges hinnünk, ő rég meghalt, mire elért Tündérországba. Tehát, összességében arra a következtetésre jutottam, hogy ideje lenne félretenni a régi meséket. Most, a jelenben Mi vagyunk az új nemzedék, és senki nem fogja venni a fáradtságot, hogy helyettünk tegyen rendet a világban. Nem kell, hogy mindenkinek világmegváltó tervei legyenek. Csak próbáljunk meg szépen, rendezetten élni, és egy kicsit megbékélni a világgal. Ahelyett, hogy sírunk, panaszkodunk és másokat hibáztatunk a kialakult helyzetért, keressünk valamit, amiért érdemes folytatni. A sok rossz mellett annyi csoda van ebben a világban! Lépjünk fel az internetre, és látogassuk meg egy múzeum honlapját, aztán ha tetszik, egyszer el is mehetünk oda. Vagy kapcsoljuk be a youtubeot, és hallgassunk olyan zenét, amit addig nem ismertünk. Menjünk el könyvtárba, vagy csak sétáljunk egyet a természetben. Akár rajzoljunk, fessünk, úgy, mint gyermekkorunkban, és ha a művünk nem is kerül galériába, legalább pár percre kikapcsoltunk, és jól éreztük magunkat. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, és nem látjuk meg, hogy mennyi érték van bennünk. Nem ismerjük eléggé a kultúránkat (akinek nem inge…), és ezért saját magunkat is lenézzük. A hozzáállásunkon változtatni nem kerül semmibe, csak akaraterő kérdése. Vegyünk hát erőt magunkon, és tanítsuk a gyerekeket a helyes értékekre. Az, hogy a világ megváltozzon, csak akarat kérdése, és a mindig másra várás olyan luxus, amit nem kéne megengednünk magunknak.

Na, hát ez egy kicsit filozofikusabbra sikerült, mint ahogy eredetileg akartam. Mindegy, azért van a blog, hogy megosszam a gondolataimat, aki meg nem akarja, úgysem olvassa el. Aki mégis megtette, annak köszönöm a türelmét. :)