Már jó régen ígértem, hogy írok egy rövid beszámolót a bécsi Múzeumok Éjszakájával kapcsolatos élményeimről. Ez az esemény ez év október 5-7 között zajlott az osztrák fővárosban, ám jómagam csak az utolsó napon vettem részt rajta. Szombathelyről indultunk, az ottani egyetem szakkollégiumának szervezésében. Az útról Merci barátnőm révén szereztem tudomást, és nagy örömömre Alina is csatlakozott hozzánk. Azért is örültem ennek az útnak, mert (ha csak néhány órára is) nosztalgiázhattam egy kicsit Szombathelyen, BA-s korszakom emlékei között.

Az út elég döcögősen indult, mivel a buszunk lerobbant valahol útközben, mielőtt felvehetett volna minket, és beletelt néhány órába, mire sikerült szerezni helyette másikat. A lényeg, hogy estére odaértünk Bécsbe. A belépőjegy feljogosított minket a helyi tömegközlekedés használatára (jelzem, ha jól tudom, ez Magyarországon is így volt), a múzeumok között pedig különjáratokat lehetett igénybe venni. A szakkollégiumi tanárnő útitervét mi, finnyás művész/művészettörténész jelöltek gyorsan megvétóztuk, na, nem mintha a kalapmúzeum nem lenne érdekes, de mára már vagyunk annyira szakbarbárok, hogy csak a "saját" terepünkön érezzük igazán jól magunkat - nem beszélve arról, hogy mi ezért jöttünk, és már napokkal az utazás előtt a legoptimálisabb útvonal összeállításán fáradoztunk.

Első megállónk Felső Belvedere volt. A kései indulás miatt kemény másfél órába voltunk kénytelenek belezsúfolni ennek a vizuális Kánaánnak a befogadását, ami végül meg is hozta gyümölcsét, hiszen a mai napig nem tudok visszaemlékezni, ki volt a festője annak a képnek, amelyen beleszerettem az ábrázolt alak mesterien megmunkált kézfejébe. A Klimt tárlat egyszerűen lenyűgöző volt! Az érzést, amit némely képe előtt éltem át, ha akarnám, sem tudnám leírni, de az biztos, hogy nem egy misét mondatnék, ha a festészeti tudásom egyszer a Mester közelébe érne! Aztán ott volt még David Napóleonról készített lovas képe, és a többi XIX-XX. századi remekmű, többek között Van Gogh, Monet, Rodin, Rudolf Hausner- akit fel sem ismertem elsőre, mert az itteni képe még nem tükrözi a rá annyira jellemző, vibráló szín- és elképesztő formavilágot.

Belvedere után életemben másodszor meglátogattam a Kunsthistorisches Museum állandó kiállítását, ahol aztán annyi mindent láttam, hogy csak győztem feldolgozni. Természetesen hoztam a formám, mint mindig: belépve az egyik terembe elkezdtem löködni Mercit, hogy "Te, te, ez pont olyan, mint egy Caravaggio!!!" Mire Merci kissé szánakozva rám nézett, és megkért, hogy olvassam el a feliratot (a kép valóban Caravaggio volt)... Ezek után gyakorlatilag szembejött velem a tavalyi Tiziano tananyag több mint fele, az első féléves középkor előadás jeles művészeinek több képe, illetve eddigi életem legnagyobb katarzisélménye (vagyis az egyik, mert néhány éve a Szépműben Leonardo Hermelines hölgye igencsak megérintett), szóval Jan Vermeer: A festészet allegóriája.

Aztán áttértünk az ókori tárlatra, ahol megcsodáltuk az egykori görög és római mesterek keze munkáját, illetve a nagyszentmiklósi kincset, ami azért eléggé fájó pont, hiszen nem itthon nézegethetjük.

Ezek után elhatároztuk, hogy a maradék egy órában átmegyünk a Leopold Múzeumba megnézni a japán metszeteket. Mentünk is volna, ha én ügyes nem hagyom el a jegyem a mosdóban... Ennek eredményeként szétváltunk, és Alinával úgy döntöttünk, meglátogatjuk a múzeumi kávézót, utána pedig felmegyünk az emelvényen, hogy megcsodálhassuk Gustav Klimt hihetetlen falfestményeit. Életünk legdrágább kóláját kellemes jazz zene társaságában fogyasztottuk el, már maga az élmény is megérne egy külön beszámolót, az utána következő falképekről nem is beszélve.

Zárásképp betértünk a múzeumi shopba, ahol legszívesebben mindent felvásároltam volna, de végül beértem néhány apróbb szuvenírrel. 

Kilépve a Múzeumból Alinával úgy döntöttünk, sétálunk még egy kicsit a gyülekező előtt. Találkoztunk is két útitársunkkal, én pedig átcsaptam hittérítőbe. Történt ugyanis, hogy az egyik hölgy, mit sem sejtve művészeti hátteremről feltette nekem a nagy kérdést: Mondja már meg, mit esznek az emberek ezen a Klimten? Első döbbenetemből magamhoz térve tartottam egy kisebb szemináriumot a Mester munkásságának értékéről, megfűszerezve a személyes véleményemmel, amely sokszor talán elég elfogult, hiszen a kedvenc festőmről van szó. Szerintem nincs még egy olyan ember, aki ilyen elképesztő harmóniával képes együtt alkalmazni a 2 ill. 3 dimenziót, illetve ennyire jól megtalálni az átmenetet a klasszikus és a modern művészet között. És akkor a technikai zsenialitásról ne is beszéljünk. Egyszer lesz egy Klimt-mintás ét- és pohárkészletem, de ez már nem ide tartozik. :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.